Ezt a történetet én találtam ki, az én szemszögemből lett az egész megírva. Van, ami igaz benne, van ami nem. Én így éreztem, és nekem ezt meg kellett írnom....
**********************************************************
Idegesen sétáltam fel-alá a szobában. Hol van Gerard, hova tűnt? Kinyitottam a szekrényeket, az ágy alá néztem, fel durtam az ágyat, míg nem lerogytam rá, és és a kezeim az arcomba temettem.
**********************************************************
We’ll say goodbye today
Be strong and hold my hand Time becomes for us, you’ll understand We’ll say goodbye today And we’re sorry how it ends this way If you promise not to cry Then I’ll tell you just what I would say - The Light Behind Your Eyes
- Hol lehetsz, Gerard? Miért hagytál itt... - Az arcomba temettem ismét a kezem és könny cseppek kezdtek az arcomról leperegni. Most mit csináljak.
Hirtelen felkaptam a fejem, és felnéztem, egyenesen az asztalára. Lassan odasétáltam. Az asztalon egy levélpapír hevert. Nekem szólt.
" Frankie!
A dolgok gyökeresen megváltoztak. Nem csak bennem, de benned is. Már semmi sem olyan, mint régen. Nincs meg az a tűz, ami a zenekart olyan veszélyessé tette, mint az elmúlt években. Nem hazudhatunk a rajongóinknak. Nem mondhatjuk azt, hogy minden olyan, mint rég, holott már rég semmi sem az igazi. Az igazság az, hogy.... Az az utolsó, múltheti koncertünkön a színfalak mögött álltam... A backstageban. Idegesen fel-alá járkáltam. Nem találtam a helyem. A gyomromban ideges pillangók röpködtek oda-vissza. De nem azok a jól ismert, kedves pillangók... Ezek mások voltak. Ezek belülről mardostak, olyan volt, mintha belülről véreztem volna. Mintha láthatatlan kínok szabdalták volna fel a belsőm... A francba is... Minden más volt. A koncerten... Nem volt semmi... Semmi sem. Élvezni akartam, de nem tudtam. A közönség nem volt velem. Nem ugrált velem mindenki. Nem éreztem azt a szeretet, mint ezelőtt pár évvel. Semmi sem volt a régi. Én sem. Aznap este haza érve, próbáltam a dolgokat más szemszögből újra átgondolni. Azt mondtam magamnak, "nincs semmi baj, a kimerültség az oka", holott világos volt, hogy mi a gond. Csak nem akartam beismerni magamnak. Hetekig küszködtem vele. Végül odáig jutottam, hogy már önálló gondolataim sem voltak, elfordultam a művészettől, nem tudtam semmi újat nyújtani az embereknek, egyszóval: elvesztem önmagamban. Amikor végre sikerült a szálakat újra kigubózni, világossá vált a helyzet: ezt itt abba kell hagynunk. A zenét nem lehet muszájból csinálni. Ennek belülről jönnie kell, ezt érezni kell, ezzel kell kelned- ezzel kell lefeküdnöd, ezen nem szabad gondolkoznod, ennek a szívedből kell jönnie. Nem szabad erőltetni mert képes az embert padlóra küldeni. Velem is ez volt. De azt hiszem, sikerült felállnom. Még ha fáj is bele gondolnom.
A My Chemical Romance nincs többé... De ott él benned, ott él bennem és mindenkiben aki a részese volt. Az ilyen dolgok nem múlnak el egyhamar, ez így van rendjén. Kiváltképp azért is, mert mindig meg kell, hogy maradjon ez a kapaszkodó azok számára, akiknek szükségük van a zenekarra. Itt leszünk. Csak más formában.
Fogadd el kérlek. És ne csinálj semmi hülyeséget.
Ennek így kell lennie. Ez így lett megírva.
xoxo, Gerard "
Félre dobtam a papírt. Mert egyszerűen nem akartam látni. Keserves könnyek voltak ezek, amik most az arcomról legördültek, de azt hiszem, hogy ez így van rendjén. Nagyon fájt a szívem. Ez olyan érzés, mint amikor megtarthatsz valamit, de még sem lesz már a tiéd. Újra üresnek éreztem magam... Újra... Nem volt velem senki... Csak én... és a bennem újra előtörő pánik... újra eluralkodott rajtam. A többiek mind elfogadták a tényt, de én hogy fogadhatnám el, amikor mindenem volt a zenekar? Egy támaszpont, ami mindig ott volt, de most eltűnt.
Többé nem akartam foglalkozni a dologgal. El akartam felejteni az eddigi életem és egy újat kezdeni. De attól félek, hogy ez nem történhet meg.
A kabátomért nyúltam és a hátamra dobtam. Kinyitottam az ajtót és kisétáltam a kapun. Elindultam. Fogalmam sem volt, hogy hova. Azt hiszem, többé már nem is lesz, mert elvették tőlem azt, ami vagyok, ami voltam, ami lehettem volna.
Csupa üresség voltam legbelül, amit többé nem fog megtölteni semmi sem.
" Frankie!
A dolgok gyökeresen megváltoztak. Nem csak bennem, de benned is. Már semmi sem olyan, mint régen. Nincs meg az a tűz, ami a zenekart olyan veszélyessé tette, mint az elmúlt években. Nem hazudhatunk a rajongóinknak. Nem mondhatjuk azt, hogy minden olyan, mint rég, holott már rég semmi sem az igazi. Az igazság az, hogy.... Az az utolsó, múltheti koncertünkön a színfalak mögött álltam... A backstageban. Idegesen fel-alá járkáltam. Nem találtam a helyem. A gyomromban ideges pillangók röpködtek oda-vissza. De nem azok a jól ismert, kedves pillangók... Ezek mások voltak. Ezek belülről mardostak, olyan volt, mintha belülről véreztem volna. Mintha láthatatlan kínok szabdalták volna fel a belsőm... A francba is... Minden más volt. A koncerten... Nem volt semmi... Semmi sem. Élvezni akartam, de nem tudtam. A közönség nem volt velem. Nem ugrált velem mindenki. Nem éreztem azt a szeretet, mint ezelőtt pár évvel. Semmi sem volt a régi. Én sem. Aznap este haza érve, próbáltam a dolgokat más szemszögből újra átgondolni. Azt mondtam magamnak, "nincs semmi baj, a kimerültség az oka", holott világos volt, hogy mi a gond. Csak nem akartam beismerni magamnak. Hetekig küszködtem vele. Végül odáig jutottam, hogy már önálló gondolataim sem voltak, elfordultam a művészettől, nem tudtam semmi újat nyújtani az embereknek, egyszóval: elvesztem önmagamban. Amikor végre sikerült a szálakat újra kigubózni, világossá vált a helyzet: ezt itt abba kell hagynunk. A zenét nem lehet muszájból csinálni. Ennek belülről jönnie kell, ezt érezni kell, ezzel kell kelned- ezzel kell lefeküdnöd, ezen nem szabad gondolkoznod, ennek a szívedből kell jönnie. Nem szabad erőltetni mert képes az embert padlóra küldeni. Velem is ez volt. De azt hiszem, sikerült felállnom. Még ha fáj is bele gondolnom.
A My Chemical Romance nincs többé... De ott él benned, ott él bennem és mindenkiben aki a részese volt. Az ilyen dolgok nem múlnak el egyhamar, ez így van rendjén. Kiváltképp azért is, mert mindig meg kell, hogy maradjon ez a kapaszkodó azok számára, akiknek szükségük van a zenekarra. Itt leszünk. Csak más formában.
Fogadd el kérlek. És ne csinálj semmi hülyeséget.
Ennek így kell lennie. Ez így lett megírva.
xoxo, Gerard "
Félre dobtam a papírt. Mert egyszerűen nem akartam látni. Keserves könnyek voltak ezek, amik most az arcomról legördültek, de azt hiszem, hogy ez így van rendjén. Nagyon fájt a szívem. Ez olyan érzés, mint amikor megtarthatsz valamit, de még sem lesz már a tiéd. Újra üresnek éreztem magam... Újra... Nem volt velem senki... Csak én... és a bennem újra előtörő pánik... újra eluralkodott rajtam. A többiek mind elfogadták a tényt, de én hogy fogadhatnám el, amikor mindenem volt a zenekar? Egy támaszpont, ami mindig ott volt, de most eltűnt.
Többé nem akartam foglalkozni a dologgal. El akartam felejteni az eddigi életem és egy újat kezdeni. De attól félek, hogy ez nem történhet meg.
A kabátomért nyúltam és a hátamra dobtam. Kinyitottam az ajtót és kisétáltam a kapun. Elindultam. Fogalmam sem volt, hogy hova. Azt hiszem, többé már nem is lesz, mert elvették tőlem azt, ami vagyok, ami voltam, ami lehettem volna.
Csupa üresség voltam legbelül, amit többé nem fog megtölteni semmi sem.
xoxo
0 kommenteltek:
Megjegyzés küldése